2006. november 26.

Mi az, hogy urbanitas?

Elöljáróban. Novemberenként Brassóban megrendezik az Etnovember című multikulturális fesztivált (ott, ahol eleve együtt élnek szászok, románok és magyarok, és akkor a vallási sokszínűségről még nem is beszéltünk), s a Brassói Lapok ehhez egy kis mellékletet szokott kanyarítani. Amelybe - lévén jó barátságban a BL kulturális szerkesztőjével, s lévén, hogy szoros szálak fűznek Brassóhoz - most írtam egy urbanitasról szóló szösszenetet. Gondoltam, idekívánkozik a blogra. Íme. (Vigyázat, nem tudományos igényű!)

Ha fellapozzuk egy késő ókori római szerző, Quintilianus fő művét, az Institutio oratoriát (Bevezetés a szónoklattanba), annak is hatodik könyvét a tizenkettőből, arra figyelhetünk föl, hogy nem mást nevez urbanitasnak, vagyis „városiasságnak”, mint a retorikai-stilisztikai értelemben vett jó stílust, s különösképp a szellemes – nem feltétlenül humoros, de egy csipetnyi sóval megfűszerezett – beszédmódot. Hogyan lehetséges ez? Miféle jelentésfejlődési folyamatot kell elképzelnünk, melynek (ókori) végpontján az urbs, „város” főnévből – pontosabban az urbanus, „városi” melléknévből – képzett elvont főnév, az urbanitas, már nem más, mint egy stilisztikai-retorikai fogalom?

Alighanem valahol ott kezdődött a történet, amikor a görög komédiákat, illetve ezek latin átiratait elkezdték játszani Róma színpadain. Vegyük Plautus kísértetkomédiáját, a Mostellariát. Ennek első felvonásában Grumio és Tranio gyalázza egymást igen szellemesen (mondani sem kell, mindketten rabszolgák: a vígjátékokban sosem a szabadoknak van sütnivalójuk, hanem mindig is a szolgáknak, éppen mert a vígjátékok előadására a minden kötelék, így a társadalomban betöltött alárendelt szerep alóli felszabadulást jelentő ünnepek alkalmával kerül sor) – s ehhez a verbális puskaport éppen a városi–vidéki ellentét metaforakincse szolgáltatja. „Te városi pojáca, mindenki drága kis szemefénye, van képed a szememre vetni, hogy vidéki vagyok?” – kérdi Grumio, s az urbanus scurra kifejezéssel éppen a városias viselkedés alsó regiszterét veszi célba.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt eredetileg görög jelenetek latin fordításáról van szó. A görög világban ugyanis város és vidék mást jelent, mint a rómaiban. Az ókori Görögország tudvalevőleg sok-sok városállamból (polisz, ennek latinul civitas a megfelelője) állt össze, melyeknek mind megvolt a „városi” (belső, ipari/kereskedelmi) és „vidéki” (külső, mezőgazdasági) részük – a mindennapi város–vidék ellentétek tehát egy-egy városállam belső csetepatéit jelentették. Más a helyzet Rómában, ahol egyetlen városállam húz maga köré egyre nagyobb koncentrikus köröket, de ennek során, jóllehet komoly nagyvárosokat is bekebelez, még mindig egy állam marad: amelynek „város”-része maga Róma, „vidék”-része pedig minden Rómán kívüli területet magába foglal. Nem véletlen, hogy az urbs titulus voltaképp egyetlen várost – Rómát – illeti meg.


Így amikor a latin komédia nyelve, görög analógiára, a „városi(as)” (urbanus) melléknévből megalkotja a „városi módra” jelentésű határozószót (urbane), olyan értelemben – nota bene, itt derül fény igazán a képzet tartalmára –, hogy valaki kötöttségektől mentesen, a helyzethez illő módon, fene elegánsan viselkedik, illetve stílusosan és szellemesen beszél, akkor egyben ezt a képzetet végérvényesen Róma városához is köti, hiszen Róma az, amely ekkor már rég (ráadásul kizárólagos jelleggel) urbsként tartja önmagát számon. A Krisztus előtti első században a veronai születésű Catullus játszik előszeretettel azzal, amúgy költőileg, hogy – rómaibbként a rómaiaknál – számonkéri másokon, eléggé urbanusok-e már, az arpinói születésű Cicero pedig, akit a kultúrhistória politikusként, filozófiai íróként és szónokként (no meg bő lére eresztett levelek fáradhatatlan szerzőjeként) tart számon, immár „hivatalosan” is megteremti az urbanitas fogalmát.


Az derül ki: számára az urbanitas nem jelent mást, mint azt a megfoghatatlan, megragadhatatlan, megtaníthatatlan valamit, azt a stílus- és mentalitásbeli többletet, amelyet valamiképp az urbsnak, vagyis Róma városának titokzatos szellemi-kulturális kisugárzása biztosít azok számára, akikben van fogékonyság az ilyesmire (tehát akik urbanusok nemcsak „városi”, hanem „városias” értelemben is). És hogy ez, illetve ennek reflexiója valami új, modern jelenség: az ízléstelen formaságok és konvenciók kulturált embertől elvárható megvetése, valamint könnyed, laza és szellemes beszéd – szemben a valamiképp összemosott „vidékies” és „régies” viselkedési- és beszédstílussal.


Nos, szóval ezért. Mármint: ezért írja azt Quintilianus, amit ír (lásd a cikk elején), de ő persze egyértelműen a stilisztikára hegyezi ki a dolgot. És némileg már általosítja is: jóllehet az eredetét Rómához köti, de mint kulturális mintát másolhatónak tartja – amiképpen aztán Caracalla jó száz évvel később ki is terjeszti a római polgárjogot a birodalom összes szabad születésű lakosára. Az urbanitas mint eszmény – a finom és szellemes (illetve adott esetben akár aszfaltbetyárosan trágár) élet- és beszédstílus eszménye – pedig nem bukik meg a Római Birodalommal együtt: elevenen él tovább, beépülve abba a fogalomkörbe, amelyet „európai civilizáció” néven szoktunk számontartani. És hozzájárul ahhoz, hogy ne csak jogtörténeti értelemben legyen igaz az az olykor idejétmúltnak hitt szentencia, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”. Urbanitas nélkül ugyanis nincs szabadság, de ahol van urbanitas, ott van szabadság is.

2006. október 21.

Megjelent az Ókor új száma (2006/2)

Megjelent az Ókor új száma. Ízelítő.

Ezt a számot egy szomorú oldallal, Tóth István tanár úr nekrológjával kezdjük, majd rögtön egy ehhez kapcsolódó, ennek fényében szintén szomorú cikkel: Tóth István Egy mithraikus főpap sírja Pannoniából c. írásával folytatjuk. Azt hiszem, a cikk címét kommentálni sem kell.

Ezek után egy tematikus blokk következik, némileg már előrevetítve készülő téli duplaszámunk témáját: az ókori Keletről van szó, illetve most ennek egy speciális területéről, a hebraisztikáról. Egeresi László Sándor arról írt, hogy milyen szenzációs feliratokat találtak az utóbbi évtizedekben, amelyek döntő jelentőségűek lettek volna az ókori Izrael története szempontjából, ha ki nem derül róluk, hogy, bizony, hamisítványok egytől egyig. Tamási Balázs tanulmánya sátánképzeteink qumráni eredetét kutatja. Schmelowszky Ágoston pedig egy késő ókori szöveget (A test mértéke) fordít le és értelmez: milyen tapasztalata volt a zsidó misztikának Istenről mint "kulturális test"-ről?

Bálint Gábor ismét új - és szellemesen szerkesztett - Martialis-epigrammafordításokkal áll elő: ezúttal a ma már csak romjaiban csodálható római Colosseum ihlette Látványosságok könyvének darabjait: melyek szintén csak romosan, fragmentumokban megismerhetők. De így se rosszak! Székely Melinda cikke a római szálat fonja tovább, s igazgyöngyökkel ékesíti. Utána Moldován-Tóth Boglárka egy gyönyörű egyiptomi himnuszt fordít le nekünk, gyönyörűen, s természetesen (már csak azért is, hogy cikk legyen belőle, de természetesen azért főleg, hogy el tudjuk helyezni a maga kontextusában) alapos bevezetést kanyarít elé.

Az egyiptomi szálat Török László cikke szövi tovább, mely egy megható Kavafisz-sort ("Még mindig Alexandria ez") illusztrál egy hellénisztikus építészeti motívum késő egyiptomi (utó)történetével. A késő antikvitáshoz kapcsolódik Németh György rövid dolgozata is, mely a misztikus K3 Aquincumban címet viseli, s egy Pannóniában talált ezüstlemez feliratát értelmezve arra jut, hogy egy rontás és betegségek ellen védő mágikus amuletthez van szerencsénk.

Oswyn Murray esszéje - melyet Böröczki Tamás fordított magyarra - előző számunkra, a Nemzet és antikvitásra utal vissza, amennyiben egy 19. századi angol író csak nemrég (általa) kiadott ókortörténeti művének, illetve az ebből kirajzolódó Hellasz-képnek a politikai motivációit vázolja fel. Ha ez így önmagában nem volt elég meggyőző, akkor hozzáteszem: nagyon szellemes írás, érdemes elolvasni! Már csak azért is, hogy felfrissüljünk, mielőtt rászánjuk magunkat, hogy végigolvassuk Szophoklész Trakhiszi nők c. tragédiáját, melynek prózafordítása, alapos bevezetéssel és kommentárokkal ellátva - mindez Karsai György klaviatúrájából - jelen számunk legterjedelmesebb, s minden bizonnyal legjelentősebb közleménye. Ilyesmi ugyanis, hogy egy színházi felkérésre újra(próza)fordított antik dráma szövegét egy folyóirat még a premier előtt közölje, talán ritkán történik, s hogy a fordító, dupla munkát végezve, az értelmezést elősegítő kommentárt is írjon hozzá... nos, ennek, azt hiszem, különösképp örülni kell. Lehet is kezdeni az olvasást, s aztán úgy menni a színházba.

Müller Róbert és Kiss Péter régészeti beszámolói folytatják a sort, majd Nagy Árpád Miklósnak az évszak műtárgyát (Szépm. Múz.) bemutató cikke következik, amely azért érdemel most külön figyelmet, mert jelen számunk címlapját képező gyönyörű Orpheus-mozaikról van szó. Két recenziónk közül az első szintén a Szépművészeti Múzeumhoz kapcsolódik. Hiszen Richard De Puma (általam fordított) kritikája Szilágyi János György angolul is megjelent, Pelasg ősök nyomában c. könyvével foglalkozik - és ez a könyv nem más, mint egy Szépműbeli műtárgycsoport alapos, a tárgyak eredeti kontextusát, illetve feltárásuk és kiállításuk kontextusát egyaránt virtuóz módon felvillantó kommentárja. A másik recenzió pedig, Egedi Barbara tollából, egy népszerűsítő egyiptológiai könyv magyar változatának erősen problematikus pontjait feszegeti.

Jó olvasást kíván a szerkesztőség.

PS1. Az Ókor egyre több helyen, de az Osiris Könyvesházban biztosan kapható.

PS2. Szolgálati közlemény. Mint talán a kedves olvasók is észrevették, a kezdeti nagy lelkesedés után némileg, hogy finoman fogalmazzunk, lankadni látszik az Ókorblog. Nem jól van ez így. Meggyőződésünk, hogy lehetne ennél többször is írni, jó lenne, legalább 10 naponta frissülne. A szerzőket majd noszogatjuk - de egy dolgot az olvasók is tehetnek. (Vagy a szerzők, olvasói minőségben.) Tessék commentelni! Akár csak egy-két szót, hogy "olvastam, hahó", vagy "uncsi, de hajrá", vagy bármit, de egy interaktív médium esetében a szerzők különösen szomjúhozzák a visszajelzést, melynek puszta léte is motivációt jelent.

Végeztem, tschüss.

2006. szeptember 24.

Egy egyiptológus Berlinben

A város szívében található Museumsinsel már önmagában megér egy berlini látogatást. Sajnos a városképet tarkító, azt szinte már szimbolikusan meghatározó építkezési daruk itt is elő- előbukkannak a Pergamonmuseum és a környező épületek monumentális tömbjei, így az egyiptomi gyűjteménynek helyet adó Altes Museum elegáns oszlopcsarnoka felett. Aki három éve járt Berlinben, még nem itt találta az egyiptomi kiállítást, aki három év múlva érkezik, már ne is itt keresse. A sziget közepén új szárnnyal egészül ki a komplexum, ahová 2009-ben költözhet majd Nefertiti „családjával”, a híres amarnai portrégyűjteménnyel és a többi egyiptomi tárggyal együtt.
Az első szintet elfoglaló egyiptomi múzeum gyakorlatilag öt termet tölt meg, de az anyag oly mértékben gazdag, hogy az egyiptológia elhivatott művelői és kedvelői nyugodt szívvel szánjanak egy teljes napot a befogadásra (főleg minthogy az alsó szinten egy kitűnő antik gyűjtemény is található). A kiállítás egy szinte kizárólag szobrokat bemutató hosszú teremmel indul, ahol a művek nem annyira kronologikusan, mint inkább típusok szerint rendeződnek el: egy vitrinben kapott helyet Hertihotep középbirodalmi és Montemhat későkori köpenybe burkolózó szobra, és hasonló koncepció alapján csoportosulnak az ún. kockaszobrok (különböző korokból) Szenenmut és Nofruré hercegnő híres együttese köré. A nagy mennyiségben képviselt középbirodalmi királyi képmáscsarnokot és a jó állapotban fennmaradt fa szobrok gyűjteményét olyan csemegék színesítik, mint a szaiszi Amaszisz fáraó híres keselykő portréja, az amúgy önéletrajzi feliratáról elhíresült 4. dinasztiabeli Metjen nomoszkormányzó szobra, vagy III. Szeszósztrisz szemnai határkősztéléje (ez utóbbi szövegét lásd: ÓKTCh 25-26. o. Ford. Kákosy L.). A későkori portrék között természetesen a berlini „zöld fej” is megcsodálható.
Ha a látogató legfeljebb kedélyes érdeklődéssel sétál is át ezen az egész egyiptomi történelmet átívelő pompás arcképcsarnokon, bizonyosan megtorpan a következő teremben: Ehnaton, Nefertiti és családtagjaik számos, többnyire befejezetlen vagy eleve tanulmánynak szánt portréját találhatjuk itt, a tömör szépség és elegancia megtestesítőit. Német ásatások egy szerencsés felfedezése során, Thotmesz szobrászmester amarnai műhelyéből került elő ez a páratlan gyűjtemény. A korszakra jellemző jellegzetes formavilágot illetve az ábrázolt jelenetek szokatlan bensőségességet tanulmányozhatjuk a falakat borító relieftöredékeken, de itt kapott helyet a méltán híres „Teje feje”, a királyné sokat idézett, (a valóságban igen kicsiny) realisztikus portréja is, továbbá egy nagyobb tábla, madarakat és papirusznádast ábrázoló szintén nagyon jellegzetes freskórészlettel. A kiállítás abszolút középpontjában, a harmadik terem közepén helyezkedik el egy teljesen körbejárható üvegkalitkában az egyiptomi művészet talán legismertebb remekműve, Nefertiti királyné méltóságteljes büsztje.
A negyedik terem tárlói a fáraókori Egyiptom tárgyi kultúrájával foglalkoznak, a mindennapi élettel kívánnak megismertetni minket. Tematikus elrendezésben tanulmányozható a mezőgazdaság, a háztartás, a női budoár eszköztára. Külön kiemelném az igen nagyméretű, gyönyörű hajómodellt a 12. dinasztiabeli Mentuhotep thébai sírjából, illetve egy finoman kidolgozott reliefet Niuszerré naptemplomából (5. din.), amelyen pelikánmadarak terelése és papiruszcsónak-készítés látható. A terem végében helyet kapott egy kisebb, ám annál jelentősebb szudáni leletanyag is, közte egy i. e. 1. századi királynő Meroëban található piramisának kincslelete is.
Mindezen ámulatba ejtő tárgyak után következik a filológusok igazi paradicsoma: a negyedik terem papiruszgyűjteménye. Személyes találkozás az egyiptomi irodalom gyöngyszemeivel: Szinuhe története, az Életunt, A paraszt panaszai, Khufu és a varázslók, Heti intelmei, mind ott sorakoznak az üveglapok mögött. Tanulmányozhatunk késő-újbirodalmi hieratikus leveleket, démotikus-görög kétnyelvű adásvételi szerződést, ószövetségi vagy akár gnosztikus szöveget tartalmazó kopt kódexlapokat is. Hosszú részleteket állítottak ki az Amduat című túlvilági könyvből is, mely a napisten 12 órára osztott éjszakai útját, majd reggeli újjászületését ábrázolja és írja le. Szöveg és ábra szerves egységet alkotnak, ez jól megfigyelhető a 11. órát tartalmazó 21. dinasztia kori, thébai papiruszon is, amely egyúttal átvezet minket a túlvilághittel foglalkozó ötödik terembe. Itt a szokásosnak mondható tárgyak közül (usébtik, kanópuszedények) kitűnik a koporsókat magába fogadó tárló, mely mennyiségi szempontok helyett, a típus- és formafejlődést bemutatására koncentrál. A leglátványosabb darab a 12. dinasztia alatt elhunyt Szenbi festett koporsója, amúgy a középbirodalmi típus jellemző megtestesítője, melyet nyitott fedéllel helyeztek el. Így láthatóvá vált az eszközfrízt és koporsószövegeket is bőven tartalmazó, gazdagon díszített belseje.
Kissé elfogult beszámolómból joggal kiérezhető a szakmai lelkesedés, de Berlin minden tekintetben izgalmas és sokszínű város: ha a Museumsinsel „elenged”, érdemes másfelé is körülnézni. Nem is beszélve arról a kedvességről, mellyel a Freie Universität egyiptológia tanszékének és könyvtárának munkatársai fogadtak, és így lehetővé tették, hogy pár napos ott tartózkodásomat ne csak turistaként, hanem kutatóként is eredményesen kamatoztassam.
Az egyiptomi múzeum és papiruszgyűjtemény hivatalos honlapja:
www.smb.spk-berlin.de

2006. szeptember 21.

Berlini Indogermanisztikai Nyári Egyetem

A berlini Freie Universitäten már hagyománya van az indoeurópai témájú nyári egyetemeknek. Szerkezetében azonban elüt a leideni típusú nyári egyetemtől: egy és nem két hét, ugyanakkor napi négy és nem három tanóra van, másfelől itt kifejezetten haladó órák szerepelnek napirenden. A hallgatók összetétele is eltérő volt: túlnyomó többségben német diákok vettek részt rajta (Berlin mellett például Halléból, Regensburgból), de akadt egy-egy francia, görög (!) és magyar hallgató is (ez utóbbi jelen sorok szerzője). E tény nyilván összefüggésben áll azzal, hogy az előadások német nyelvűek voltak és nemcsak nálunk jól kitapintható az a tendencia, hogy, meghökkentő módon, meredeken zuhan a tudományos pályára készülő diákok német nyelvismeretének szintje.
Jelen Nyári Egyetemen (2006. szeptember 3.-8.) a következő előadások hangzottak el:
1. Probleme der historischen Grammatik der baltischen Sprachen (Daniel Petit – Paris);
2. Vergleichende Grammatik der germanischen Sprachen: Nomen und Pronomen (Stefan Schaffner – Regensburg);
3. Indogermanische Altertumskunde (Stefan Zimmer – Bonn).
A kétszer kilencven perces balti kivételével az órák kilencven percesek voltak. Daniel Petit fiatal és igen jó nevű specialistája a balti nyelveknek, aki folyékonyan beszél németül, s csak a Nyári Egyetem kedvéért válogatott össze néhány izgalmas problémát (s kínált rájuk meggyőző megoldást) a balti nyelvtörténet köréből – órái a balti nyelvekre kevésbé fogékony hallgatókat is lekötötték, így különösen éles volt a kontraszt a leideni R. Derksen óporosz óráival.
Stefan Schaffner ma az összehasonlító germán nyelvtörténet egyik legnevesebb képviselője, aki igen nagy beleéléssel képes órát tartani és ennek következtében igen könnyen elkanyarodni más, szintúgy izgalmas indogermanisztikai témák felé. Egy forgács a latinistáknak: Schaffner új javaslatot tett a flamen etimológiájára, a szellemes, de minden nyelvészeti alapot nélkülöző, az óind brahmannal összekötő elmélet helyett. Ő a hettita palahh- ‘hív’ igével kötné össze, mint az ‘(az isteneket) hívó, megidéző’. A javaslat részletei a kiadás előtt álló habilitációs írásában találhatóak meg, erre személy szerint jelen sorok írója is felettébb kíváncsi lenne, mivel a palahh- ige jelentése (és általában véve, alakja) egyáltalán nem problémamentes (ld. a hettita nagyszótár vonatkozó címszavát: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/CHD/CHDP.pdf, ill. http://ochre.lib.uchicago.edu/eCHD/). E kérdésben figyelemreméltó egyébként Peter Schrijver javaslata is, aki germán ‘áldozni’ jelentésű igékkel kapcsolná össze (The Reflexes of the Proto-Indo-European Laryngeals in Latin. LSIE 2.Amsterdam – Atlanta, 1991, 176-177).
Stefan Zimmer – a berlini egyetem egykori munkatársa – ma az ún. indoeurópai ős- és kultúrtörténet kutatásának legnagyobb alakja, aki nem szűnik meg a kérdés módszertani alapjaira újra és újra felhívni a figyelmet, a maga sajátos humorában (példaértékű a Tarim-medence mumifikálódott tetemei körül csapott – nincs rá jobb szó – felhajtás általa adott kritikai értékelése, melynek már címe is sokat sejtető: Modern Necromancy, or How to Make Mummies Speak. The Journal of Indo-European Studies 26 (1998) 163-180).
Noha az indogermanisztika fellegvárában, Németországban is sokat veszt állásaiból, amíg ilyen kutatók és rendezvények vannak, nem kell aggódni, hogy kiveszik ezen izgalmas tudomány.

2006. augusztus 16.

Leideni Indogermanisztikai Nyári Egyetem

A jól bevált berlini gyakorlatot követve a Leideni Egyetem is elindította indogermanisztikai nyári egyetemeinek sorát, elsőként ez évben, júl. 31. és aug. 11. között. Háttér gyanánt annyit érdemes megemlíteni, hogy a Leideni Egyetem az indogermanisztika egyik fellegvára, nézeteiket a „leideni iskola” néven is szokás emlegetni (jellegzetességük például, hogy szerintük az alapnyelvi gyökök csak mássalhangzóval kezdődhettek; tagadják, hogy az alapnyelvben létezett volna /a/ fonéma; stb.). E nyári egyetemen Magyarországról az ELTE BTK Összehasonlító Indoeurópai Nyelvészet Programjából jelen sorok szerzője és két diákja (Juhász Gabriella, Szabó Orsolya) vett részt. A résztvevők elsősorban Hollandia, Olaszország, Egyesült Államok, Svájc, Ausztria, Franciaország, Norvégia, Horvátország egyetemeiről érkeztek; Németország feltűnően alulreprezentált volt (talán mivel szeptember elején Berlinben lesz egy rokon rendezvény). A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy az indogermanisztikai nyári egyetemmel párhuzamosan kísérleti és kiegészítő jelleggel futott egy indológiai, egy russzisztikai és egy sémi nyelvészeti előadássorozat is.
Három típusú órát lehetett hallgatni (zárójelben az oktatók neve):
1) Teljesen kezdőknek indoeurópai alapnyelvi fonológia és morfológia (Michiel de Vaan);
2) Adott nyelvbe bevezetést nyújtó órák: bevezetés a mykénéibe (José Luis García Ramón [Köln]), bevezetés a tokhár dialektusokba (Georges-Jean Pinault [Párizs]), bevezetés az óporoszba (Rick Derksen);
3) Haladó órák: szanszkrit történeti hangtan (Alexander Lubotsky), görög nyelvjárási feliratok (J. L. García Ramón), tokhár szövegolvasás (G.-J. Pinault).
Az óporosztól eltekintve az órák kifejezetten sikeresnek bizonyultak, nem kis mértékben az oktatók elsőrangú kvalitásának köszönhetően (ti. mindannyian az általuk oktatott szakterület kiemelkedő személyiségei).
Az órák mellett esténként az oktatók előadásokat tartottak, J. L. García Ramón a mykénéi személynevek előkészületben levő, felújított lexikonát mutatta be (vö. Update on Die historischen Personennamen des Mykenischen. Indo-European Studies Bulletin 11 (2005) 24-33); G.-J. Pinault az alapnyelvi rokonsági terminológia rekonstruálhatóságán elmélkedett (bár javaslatai nem arattak osztatlan sikert); míg A. Lubotsky a phryg és görög nyelv kapcsolatát elemezte, kiegészítve a W-11-es felirathoz fűzött kommentárjaival.
Tekintve a nyári egyetem magas szakmai színvonalát és sikerét, kifejezetten örvendetes, hogy a Leideni Egyetem jövő nyáron is folytatni kívánja e rendezvénysorozatát.

2006. július 28.

Beavatás a könyvtárba

Korábban soha nem olvastam A Pendragon legendát. Nagyon kínos, de csak mostanában törlesztettem ezt az adósságomat. Nem volt meg itthon, de most már megvan, annyira beleszerettem a Magvetőnél megjelent új kiadásba. Szóval végre elolvastam, és számtalan meglepetést okozott. Az első meglepetés persze nem meglepetés, mert hallottam, pontosabban olvastam az ÉS-ben, hogy micsoda bestseller lett belőle Angliában mostanában - de most már azt is tudom, hogy nem véletlenül: pontosan ez kell mostanában a népnek, az ironikus detektívtörténet, amelyben a szövegvilág és az életvilág határai elmosódnak, de azért van benne egy jó adag borzongás és egy (két) édes kis szerelmi szál. Meg persze egy nagyon szimpatikus értelmiségi, maga az elbeszélő, aki ezoterikus olvasmányaiba gabalyodik bele, és a történetet (mindkét értelemben: a megéltet és a megírtat is) ez a gabalyodás generálja. Szóval hihetetlenül eltalálja ez a regény a mai olvasó ízlését, bár lehet, hogy ennél általánosabb intellektuális (vagy zsigeri) igényről van szó, és ez kellett már a harmincas évek olvasójának is. Nem tudom. (Az angliai sikernek persze speciális oka is van: róluk szól a mese.)
A további meglepetésekre, melyek számosak, nem térnék ki (na jó, arra röviden mégis, hogy az Utas és holdvilággal szemben, amelyről közismert, hogy Rudi Waldheim figurájában Kerényi Károly és/vagy Franz Altheim alakját örökíti meg, szóval ezzel ellentétben A Pendragon legenda Bátky Jánosát ilyen értelemben nem szokták elemezni, pedig el lehetne filozofálni azon, hogy valóban, mint kiadásom fülszövege és utószava állítja, Szerb Antal klónjáról, avagy inkább a mesetudós/keltológus Honti Jánoséról van-e szó, vagy éppen kettejük szintéziséről, vagy pedig a kérdés eleve értelmetlen, vagy mi a helyzet) - csupán egyetlen apróságra, amelynek kapcsán gondolataim messzi kalandoztak, bele a saját múltamba, de olyan értelemben, hogy az igenis az Ókorblog olvasóira tartozik (hamarosan kiderül, miért). Szóval van a regény elején egy rész, amelyet mindjárt idemásolok, majd elmesélem, mi jutott róla eszembe.

Hogy a jelenetet kontextualizáljam, arról van szó, hogy elbeszélőnk/főhősünk, Bátky János ellátogat a British Museum könyvtárába (ma már persze nem tehetné, mert a könyvtár levált a múzeumról, s, számtalan más gyűjteményt is magába olvasztva, British Library néven önálló, amúgy zseniális épületbe költözött), hogy utánanézzen egy bizonyos Earl of Gwyneddnek, aki (a cselekmény indítógombját megnyomva) meghívta őt titokzatos kelta várkastélyába, Llanvyganba. Nos, Bátky, mint afféle jó filológus, könyvtárba megy, nem is akármelyikbe tehát, hogy utánanézzen ennek a misztikus Earlnek, s itt máris érdekes ismeretséget köt egy bizonyos George Maloney nevű fiatalemberrel (utóbb persze kiderül, hogy az illető nem véletlenül üldögélt ott, mert természetesen a vagyon reménybeli örökösei őt bízták meg, hogy... ám a fekete lovas aztán... - de a krimiajánló műfajába ideiglenesen belehelyezkedve csak azért sem folytatom). Nos, lássuk tehát a megismerkedés első fázisát:

Ábrándosan néztem fel a könyvből. Előttem már tíz könyv tornyosodott, sportiv szomszédom előtt még egy sem, és zavara nőttön-nőtt. Végül is elhatározó mozdulattal hozzám fordult:
- Bocsásson meg... hogy csinálja, hogy magának annyi könyvet hoznak?
- Egyszerűen felírom a címét és a helyszámát egy nyomtatványra, és beteszem az egyik kosárba a kör alakú pultnál.
- Érdekes. A helyszámát mondja? Mi az?
- Az valami, ami itt minden könyvnek van.
- És azt honnan lehet tudni?
- Az ember megnézi a katalógusban. Azok az óriási fekete albumok a katalógusok.
- És milyen könyveket szoktak itt olvasni?
- Hát amit akar az ember. Amivel éppen foglalkozik.
- Ön például mivel foglalkozik?
- Családtörténettel, pillanatnyilag.
- Családtörténet, nagyszerű. Például mondjuk, én is családtörténettel szeretnék foglalkozni, akkor mit kell csinálni?
- Kérem, beszéljen olyan csendesen, ahogy csak tud. A felügyelő már néz minket. Attól függ, hogy melyik család érdekli.
- Ja? Őszintén megvallva, egyik sem. Már mint kisfiúnak sok bajom volt a családommal.
- Hát mi érdekli? - kérdeztem részvétteljesen.
- Engem? Leginkább a sziklamászás.
- Jó. Akkor kihozatok magának egy könyvet, ami biztosan nagyon fogja érdekelni. Legyen szíves, írja fel a nevét erre a cédulára.
Felírta, nagyon gyerekes írással: George Maloney. Kihozattam neki Kipling Kimjét, és új ismerősöm nagy érdeklődéssel merült bele. Hosszú ideig békében hagyott.

Találós kérdés: Mi jutott erről a jelenetről eszembe?
Helyes válasz: A könyvár mint a beavatás helyszíne, mint szakrális hely, amelyben kizárólag bizonyos különleges rituálék elvégzése révén (katalógus, helyszám, kérőcédula stb.) lehet a közönséges halandók elől elzárt Tudás birtokába jutni. Tudjuk jól, ez nem véletlen, a könyvtár eleve és szükségképpen szakrális intézmény, bármit csinálnak is vele, s bármennyire igyekeznek is demokratizálni, mindig is a beavatottaké marad. Persze ha valaki vállalja a beavatási szertartást, előbb-utóbb megnyílhatnak előtte a legtitkosabb ajtók is. Latin szakos hallgatóként körülbelül egy évbe tellett, amíg a filológiai munkához szükséges legminimálisabb bennfentességre szert tettem az akadémiai könyvtárban: és félreértés ne essék, ezt nem a könyvtár ellen mondom: ez egyszerűen a könyvtár mint intézmény szelleméből fakad.

Az általam ismert mega-könyvtárak közül, vicces módon, éppen a British Library (lásd a képet) a legkönnyebben hozzáférhető és legdemokratikusabb (ráadásul ingyenes!): egy gyors becsekkolás után igazából bárki nagyon könnyen megtalálja azt, amit akar, hacsak nem digitális analfabéta: ez utóbbi esetben persze be sem érdemes tennie a lábát... A francia Nemzeti Könyvtár ennél jóval nehezebb eset.* Már az idevezető (s érezhetően ide is tartozó) metróvonalon érezni lehet, hogy a köztársasági elnök mint köztársasági elnök önmagának épített emlékművéhez közeledünk (a jelenlegi avatta fel, s az elődjéről van elnevezve), s belépve világossá válik, hogy a francia kultúra fellegvárában járunk. Döbbenetes, téglalap alakú épület négy sarokbástyával (a Számok Tornya, a Betűk Tornya és így tovább), a bástyákban találhatók a könyvraktárak és irodák, a téglalap szárai pedig maguk az olvasótermek, két szinten; középen virító pázsit. A felső szintre juthatnak be azok, akik csak studiendi causa vannak itt, az alsó birodalomba pedig kizárólag azok nyernek bebocsáttatást, akik requirendi causa érkeztek. Minden érkezővel személyes (persze kizárólag francia nyelvű) elbeszélgetést folytat a könyvtár valamely munkatársa, aki a kutatói szintre egyedül abban az esetben engedi be a látogatót, ha az megad egy olyan könycímet, amelyet a tanulmányi szinten nem talált. Ebből logikusan következik, hogy mindenki leghamarabb "másnap" teheti be az alsó szintre a lábát, amely ekkor viszont igen látványosan tárul fel előtte: miután számtalan számítógéppel folytatott hosszas beszélgetést, s újabb és újabb óriási vasajtók nyíltak meg előtte, végül a zöldellő belső kerttől üvegfallal elválasztott olvasótermi folyosóra léphet (persze az érdeklődési területének megfelelő tematikus sarokbástya közelében, hogy eljusson a számára kijelölt olvasóteremig), ahol a nyári (tavaszi, őszi, téli) verőfény mint a Tudás Fénye csillan fel előtte, mely ezen a szimbolikus szinten magával a Megváltással azonos. A beavatott, ez a rekedtes hangú Tamino, ha az összes próbát kiállva végigment a számára kijelölt úton, a végén teljes jogú tagként léphet a Tudás Birodalmába. (Hogy aztán egyébként ne találja meg a keresett könyvet, de ennek ellenére boldogan és büszkén távozhasson.)**

A budapesti akadémiai könyvárban (a képen, mely a könyvtár hivatalos honlapjának fő illusztrációja, persze nem az látható, amit mi a helyszínen láthatunk!) ugyanennek, hogy nagyon analitikus állítást tegyek, magyar verziójával szembesülhetünk. Senki ne vegye kritikának, mert, mondom, a dolog a könyvtár évezredes szelleméből fakad, és szerintem megváltoztathatatlan (mondom nagyon konzervatívan; liberális lelkem berzenkedik) - de akkor most röviden leírnám, mit kell tennie (például) egy ifjú klasszikafilológus-palántának, aki először teszi be a lábát az MTA könyvtárának kapuján. A ruhatári bilétát - az emeletre felsétálva - már cserélné is be az ifjú a becserélős pultnál (funckiójáról több kötetnyi kommentárirodalom szól már, de felderíteni máig sem sikerült), ahol az ott ülő néni vagy bácsi kedvesen figyelmeztetni fogja, hogy olvasójegy hiányában ezt nem teheti, s irányítja is át a beiratkozós pulthoz. Itt a könyvtáros (ismét nagyon kedvesen) visszaküldi a földszintre, hogy ott a ruhatárral szembeni portánál befizethesse az - amúgy szerintem nem magas - beiratkozási díjat. A portás (rituális körülményességgel, ezt később, a hosszabbításnál is meg lehet majd tapasztalni) kiállítja a számlát, melynek birtokában visszatérhetünk a beiratkozós pulthoz, megkaphatjuk a sárga lapot (az olvasójegyet), hogy immár eredményes kísérletet tegyünk a bilétánk becserélésére, minek következtében egy zöld lap boldog tulajdonosaként odajárulhatunk a könyvkiadó pulthoz, hogy itt sárga és zöld lapunkat piros lapra cserélhessük. (Távozáskor mindennek fordítottját kell elvégezni, kivéve, ha ideiglenesen távozunk, mert ez esetben a piros lapot egyenesen bilétára cserélhetjük vissza, a zöld és a sárga lap kiiktatásával.) Ezek után kerülhet sor A Pendragon legenda idézett jelenetének megfelelőjére.

A kérőlapra a saját helyszámunkat írjuk rá (ez van a piros lapon, innen tudhatjuk azt is, hová ülhetünk), és a könyv raktári számát. De honnan tudjuk, egyáltalán mit szeretnénk olvasni? Hát ugye a katalógusból, de tudni kell, a számítógépes katalógus csak a frissebb szerzeményeket tartalmazza, a régebbi kötetekért a cédulakatalógushoz kell fordulni, melyből szintén kettő van, az "1986 előtti" és az "1986 utáni". Ha megvan a raktári szám, kitölthetjük a kérőlapot, melyet ha a könyvkiadó pultnál leadtunk, nyugodtan lemehetünk a büfébe, hogy mire megettük a melegszendvicset és megittuk a kávét, feljőve már helyszámunkat a kijelzőn észrevéve át is vehessük a kért könyvet. Ez eddig rendben is van. Na de ha (például) klasszika-filológusok vagyunk, honnan tudjuk, hogy mit is kell olvasnunk? Erre vannak a bibliográfiák. Persze ez egyre egyszerűbb ma már, mióta az internet ennyire átvette a hatalmat minden fronton, de azért mégis, egy igazi filológiai munkát, ha, mondjuk, egy Martialis-verset szeretnénk elemezni, úgy a legjobb elkezdeni, hogy (az alapvető kommentárokon és monográfiákon túl, melyeket azért nem nehéz a katalógusokban megtalálni) az ember megnézi a legfrissebb (e versről szóló) tanulmányt, és annak a hivatkozásait követve indul el visszafelé. Ehhez pedig azért még mindig az Année Philologique-ot érdemes használni, indulva persze a legfrissebb kötettől. Szóval ezt meg kell találni a kézikönyvek között (nehéz megmondani, hogy hol van, addig kell keresni, amíg meg nem találjuk, s ugyanez érvényes a szintén nélkülözhetetlen ANRW-re,*** PWRE-re,**** és a többi kézikönyvre: ezek sajnos tökéletesen szét vannak szórva a kézikönyvtárban, van, ami "ókortörténet", van, ami "filológia", s van, ami "nyelvészet" címszó alatt, de az OLD***** persze a szótárak között található (elárulom, bár ez már nyilván rólam szól, hogy én egy éven át nem találtam ezeket annak idején).

És mi van akkor, ha nem könyvre, hanem folyóiratra van szükségünk? (Ha folyóiratra találunk hivatkozást, ott a cím biztosan rövidítve lesz: az abbreviációk feloldása az Année Philologique-ban található, lásd bármely kötetet; egyedül a rövidítés alapján nem fogunk elboldogulni a katalógussal.) A becserélős pultnál már érkezéskor rá fognak kérdezni, hogy a könyvekhez vagy a folyóiratokhoz megyünk-e, ám én (bár biztos több stratégia van) ilyenkor mindig a könyveket választom, s már "könyves identitással" osonok át a folyóiratokhoz. Ha ugyanis teljesen szabályszerű az ember, akkor ilyenkor távozik a könyvolvasóból, és (ismét bilétája és olvasójegye birtokában) átjelentkezik a folyóiratokhoz. Ez azonban tökéletesen életszerűtlen, hiszen hogyan lehetne így komolyan dolgozni, a kikért könyveket hátrahagyva (például a kritikai kiadást, melyet nyilván a kezünkben akarunk tartani, amikor az adott szövegről szóló folyóiratcikket olvassuk)? Nem, ennek semmi értelme. Át kell sétálni a folyóiratos pulthoz, és itt egyszerűen úgy leadni a kérőlapot (miután persze megtaláltuk a szükséges folyóirat-évfolyam raktári számát a folyóiratkatalógusban, ez nem nehéz, mert egészében elektonikus már), hogy a helyszám helyére (hisz nincs folyóiratolvasós helyszámunk, csak könyves) egy "K" jelet írunk, és ezzel nem okozunk nehézséget a rendszerben, hizs a folyóiratoknál nincs kijelző. A periodika 10 perc alatt (szemben a könyvek jó 20-30 percével) felliftezik a raktárból.******

Persze vannak további finomságok (mi a helyzet a külső raktárban található könyvekkel? hogyan kell használni a digitális adatbázisokat, amelyekre a könyvtár előfizet? mit tegyünk, ha nincs meg a könyv vagy folyóirat a könyvtárban? és mit, ha az országban sincs?), ám ezekre most nem térek ki. Azt, reményeim szerint, így is sikerült felvillantanom, hogy minden könyvtár - a kulturális sajátosságoknak megfelelően és különböző mértékben - a beavatásról szól. Annak a folyamatnak a színrevitele zajlik itt, amelynek révén az ember a tudás birtokába kerül. A könyvtár: a tanulás színháza.
Én, azt hiszem, ezt tanultam most Szerb Antaltól.
_________________________________
* Persze most a főépületről beszélek.
** Jól értesültek azt mondják, hogy az egész épület modellje a londoni Warburg Institute, illetve ennek könyvtára, ahova aztán tényleg csak a kiválasztottak juthatnak be. Ennek demokratikus (és százszorosára nagyított) formája lenne a Bibliothéque Nationale.
*** Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, megalomán kézikönyv-sorozat a római birodalom történelméről és kultúrájáról.
**** Realencyclopädie der klassischen Altertumswissenschaft, szerkesztette Pauly és Wissowa, a nagy ókortudományi lexikon (ennek kezelhető változata a Der neue Pauly, s még kezelhetőbb a Der kleine Pauly).
***** Oxford Latin Dictionary, a legfontosabb latin szótár.
****** Természetesen nem arról van szó, hogy a könyvtár dolgozói ne lennének nagyon készségesek. De, azok. Szívesen szegődnek az olvasó lélekvezetőjéül. Ám a beavatandóról tudni kell, hogy még a neki rendelt lélekvezetőt is is nehezen szólítja meg. (Főleg, ha a némasági próba kiállása is része a beavatásnak.)

2006. július 20.

Nemzet és antikvitás (műhelytitkok!)

Már tartozom azzal a blog olvasóinak, hogy megeresszek egy posztot az új tematikus számunkról, a Nemzet és antikvitásról, hogy mi is ez pontosan, miért akartunk ilyen számot, hogyan jött létre, és mi miért van benne. Mindenekelőtt felmerülhet a kérdés, hogy hogyan születnek a döntések a tematikus számokról. Nos, régi olvasóink szerintem már tudják, hogy alapvetően két lehetséges út van, és nálunk korábban az egyik dominált, jelenleg inkább a másik, a későbbiekben pedig, remélem, mindkettő egyaránt érvényesülni fog. Szóval az egyik lehetőség (1), hogy kiválasztunk egy nagyon általános témát, egy olyan jelenséget, amely mióta világ a világ, minden civilizációban jelen volt és jelen van, s felkérjük a különféle ókori kultúrák szakembereit, hogy foglalják össze, az adott jelenség az ő területükön milyen történeti formát öltött. Ilyen szám volt például az Öltözködés, az Utazás, vagy (legújabban) a Lakoma. Ez egy elég egyszerű és könnyen alkalmazható modell, számtalan előnnyel és hátránnyal. Előnye például, hogy egy téma kapcsán teljes körképet lehet adni az ókori világról. És nagyon jól használható, ismeretterjesztésre/oktatásra is alkalmas lapszámok születnek belőle. Hátránya azonban, hogy egy kissé "időtlen" jellegű, nem kapcsolódik sem a szakemberek pillanatnyi kutatásaihoz - minek következtében inkább ismertető jellegű, semmint új eredményeket, vagy (ami fontosabb) újszerű megközelítéseket alkalmazó cikkek megszületését eredményezi -, és nem kapcsolódik semmilyen aktuális eseményhez sem.
Ezek azok a szempontok, amelyek a másik modell (2) körvonalait kialakítják: szerkesszünk olyan tematikus számokat, amelyek valamilyen kulturális (2/a) vagy tudományos (2/b) aktualitáshoz kötődnek. Immár mindkettőre van példa. Egy kulturális aktualitás - a Szépművészeti Múzeum kopt kiállítása (A fáraók után) - hívta életre Kopt kultúra - késő antikvitás című tematikus számunkat, amely a talán eddigi legsikeresebb Ókor-számnak mondható. Hisz óriási érdeklődés volt a kiállítás iránt, amely felhívta a figyelmet az Ókor vonatkozó számára, mely egyébként (a múzeummal való együttműködésnek köszönhetően) a kiállítás shopjában is kapható volt. A talán legnagyobb dicsőség, hogy egy, a kiállítás létrehozóival készített hosszú televíziós interjúban a műsorvezető végig az Ókorra hivatkozott: látható volt, hogy ő ebből a számból készült föl a beszélgetésre. Ez az irány (tehát a 2/a) egyértelműen és határozottan sikeres, és hátrány hirtelen nem is jut eszembe.

A tudományos aktualitásokhoz való kapcsolódás kicsit nehezebb eset. Nos, immár ilyen számunk is van. A Nemzet és antikvitás. Bár az ötlet önálló (Mészáros Balázs az ötletgazda, nem tudom, emlékszik-e), ám tagadhatatlanul ihletője volt a Collegium Budapest 2005-ös nemzetközi kutatási programja, mely a Multiple Antiquities - Multiple Modernities címet viselte. Ha most egyszerűen akarok fogalmazni, ez arról szólt, hogy miképpen "használták" a 19. században az antikvitást különféle társadalmi, politikai és kulturális koncepciók megalkotására. Két vonalon: mondjuk eszmetörténetileg, és mondjuk muzeológiailag. Hallatlanul izgalmas téma, de a nagyközönség figyelme nincs eleve ráirányítva, tehát az Ókornak, ha kapcsolódni kíván hozzá, a figyelemfelhívást önmagának kell elvégeznie. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy kapcsolódunk. A fő érvünk az volt, hogy ezzel talán sikerül a (nem ókor-orientált) szélesebb értelmiség figyelmét felhívni a folyóiratra: hiszen ez a téma olyasvalaki számára is izgalmas lehet, akit az antikvitás - úgy, önmagában - nem különösképp érdekel. Kiemeltük ezt a nemzet-témát mint az egész történet talán legizgalmasabb mozzanatát, és - részben Klaniczay Gábor segítségével - igyekeztük megszerezni a programban született írásművek közül a leginkább ide tartozó, leginkább az Ókor elképzelt olvasójának igényeit kielégítő dolgozatokat, amelyeket aztán persze vagy a szerzőnek kellett magyarra fordítania, vagy nekünk kellett lefordít(t)a(t)nunk. De kezdettől az volt a terv, hogy ne csupán a collegiumi projektből táplálkozzon a szám, hanem legyen egy saját profilunk, hozzunk anyagot máshonnan is. Végül is, sok esetlegesség és sok koncepciózusság dialektikájában, egy olyan számot hoztunk össze, amelynek három fő súlypontja van: ezek közül az egyik a szűkebben vett "nemzet és antikvitás" téma (Ritoók Zsigmond, Ferenczi Attila, Glenn W. Most [ford. Böröczki Tamás], Bárány István, Bélyácz Katalin cikkeit sorolnám ide), a másik egy olyan, amely "antikvitás és identitás" kérdését tárgyalja (ide Szilágyi János György programadó cikkén túl Gelenczey-Miháltz Alirán, Pierre Judet de la Combe [ford. Lele Gábor] és Komoróczy Géza írásait tenném), a harmadik pedig művészettörténeti/muzeológiai vonalon ragadja meg ugyanezen kérdéseket (Szentesi Edit, Radnóti Sándor). Mindhárom súlypontba kerültek programon belülről és kívülről is írások; nagyon érdekes, hogy mennyire benne van ez a téma a szakmai levegőben. Hiszen közelről érint minden ókortudóst: az ókor(tudomány) "kiváltságos helyzete", illetve ennek elvesztése éppen attól függ, hogy mi az, amit mi (tudományon belül és kívül) egyáltalán ókornak, illetve antikvitásnak nevezünk. Ez pedig olyasvalami, ami a 19. században született.

Most már, azt hiszem, kezdenek látszani ennek a 2/b modellnek is az előnyei és a hátrányai. Mindenkép előny, hogy nagyon izgalmas témák nagyon invenciózus, egymásnak is felelgető megvitatására kerülhet sor így az Ókor lapjain. Előny az is, hogy nyitni lehet, talán újabb olvasókat lehet találni. Lehet növelni szakmai ismertségünket. Hátrány, hogy ha nem vigyázunk, könnyen billen át mérleg nyelve az ismeretterjesztés felől a tudományosság irányába. Nem szabad megengednünk, hogy "konferenciakötet" legyen egy-egy Ókor-számból. Persze nagyon vigyáztunk: a lényeg az, hogy a továbbiakban is vigyázni kell. És főleg arra, hogy ne veszítsük el a szimatunkat, mármint abban az értelemben, hogy megorrintsuk, mi érdekli az Olvasót. Nagyon kíváncsiak vagyunk úgy általában is, de a Nemzet és antikvitás szám kapcsán különösen arra, hogy milyen tematikus számoknak örülnének, s mi a véleményük az eddigiekről. Mindenesetre azért gondoltam mindezt végig, mert pénteken a Collegium Budapestben lesz egy könyvbemutató a kutatási programből született két kötetről, s mi is csatlakozunk a Nemzet és antikvitás szám bemutatásával. Akinek van kedve és ideje, jöjjön el. Ide, a blogra pedig várjuk szeretettel a commenteket!

2006. július 19.

Herculaneum utolsó órái – beszámoló egy müncheni kiállításról

Még nincs egy éve, hogy itáliai utazásunk során végre körbejárhattam Pompeii és Herculanaeum romjait, néhány hete pedig kiváló alkalom nyílt emlékeim felelevenítésére Münchenben az Archäologische Staatssammlung "Die letzten Stunden von Herculaneum" című kiállításán.
E rövid ismertető nem alkalmas Herculaneum régészetének, és művészetének részletes bemutatására; inkább arra vállalkozom, hogy a kiállítás méltatásával és bizonyos – engem megragadó részletek – kiemelésével másoknak is kedvet csináljak a tárlat megtekintéséhez, amely Haltern (Westfälisches Römermuseum) Berlin (Pergamonmuseum) és Bréma (Focke-Museum) után most Münchenben látható november 1-ig. A kiállítás tematikájából és a régészeti lelőhely leletgazdagságából következik, hogy a kiállított tárgyak önmagukban is színes és változatos képet mutatnak: márvány- és bronzszobrok, falfestmények, mozaikok, bútorok, ékszerek. Ehhez kapcsolódik természetesen a német kiállításoktól megszokott kiváló elrendezés és megvilágítás. Ehelyütt mégis azokat a elemeket emelném ki, amelyek a Nápolyi Nemzeti Múzeum állandó gyűjteményénél is "többé" vagy legalábbis "mássá" tették számomra az anyag megtekintését és befogadását.
Látványos és tanúságos segédletet nyújtott a város szerkezetének, életének megértésében a számtalan rekonstrukció - akár világító plakát, akár makett formájában - továbbá kisfilmek segítették a tájékozódást. Persze ez egyben igen jó szórakozást is kínál, és folyamatosan ébren tartja a fáradtabb látogatók esetlegesen lankadó figyelmét. Modern kitörések levetítésével mutatták be a vulkáni tevékenység különböző folyamatait, és kiállításra kerültek a különböző vulkáni anyagok és kőzetek is. Bár tudtam, hogy a Pompeiit betemető réteg túlnyomó részét az ún. lapilli teszi ki, egészen meglepődtem, hogy ennek mennyi fajtája – alakja, színe – van.
Tavaly ősszel a helyszínen tett látogatásom információs hátteréül az otthoni polcról leemelt Castiglione könyvet használtam, és azzal a jóérzéssel bolyonghattam a város falai között, hogy a Herculaneumot betemető húsz méteres iszapréteg nemcsak a tárgyak konzerválása szempontjából bizonyult szerencsésebbnek a tüzes kő- és hamuesőnél, amely például Pompeii lakóinak jutott, hanem a tekintetben is, hogy a jelek szerint a kis üdülővárost tökéletesen evakuálták a katasztrófa előtt. E kiállításon azonban bemutatták az 1982-ben folytatott ásatások eredményeképpen feltárt emberi maradványokat is: a város déli felében, a kikötő közeli csónakházakban és raktárakban sok család keresett menedéket. Több száz emberi csontváz került így elő, melyeket alapos vizsgálatnak vetették alá. Így megállapíthatták a menekülők korát, nemét, táplálkozási szokásait, betegségeit. Tudományos ismeretterjesztő kisfilmen rekonstruálták a város pusztulását is, ami olyan hatásosra sikerült, mint napjaink bármelyik amerikai szuperprodukciója: katasztrófafilm volt a javából.

Herculaneum kapcsán elsősorban a Villa dei Papiri neve bukkan fel mindenütt. Ez a villa suburbana különleges gyűjteményt rejtegetett, hiszen többek között pont az itt talált magas színvonalú művészeti alkotások hívták fel a figyelmet a helyszínre. Már a 18. század derekán kutatóárkokat fúrtak itt, és felszínre hoztak 87 alkotást abból a csodálatos gyűjteményből, mely főleg görög szobrok i. e. I. században készült másolataiból áll. A müncheni kiállítás is számos műremeknek adott helyet, köztük a Polükleitosz Dorüphoroszának fejéről készült másolatnak vagy a Futóknak – a két alak egyike, jellegzetes arckifejezésével vált a kiállítás emblémájává is: ő került a prospektus, a katalógus borítójára, a plakátokra és a múzeumi bolt csecsebecséire. A futó szobrok elhelyezése, a falra vetített félelmetes gőzfergeteggel tagadhatatlanul hatásvadász, a hatás azonban tagadhatatlanul tökéletes.
Herculaneum pusztulásának jellegéből következik, hogy ebből a városból olyan, amúgy könnyen lebomló leletek is épségben előkerültek, mint a fa épületelemek vagy fabútorok – a kiállításon is látható volt például egy gyermekbölcső. Az igazi szenzációt persze az jelentette, amikor 1752-ben a villa egyik termében, állványokra helyezve karbonizálódott papirusztekercsek százaira bukkantak. A müncheni kiállítóteremben kisfilmen követhető nyomon egy ilyen papirusz kibontásának, elolvasásának és konzerválásának aprólékos folyamata is, és Németországban első alkalommal látható két eredeti példány ebből a gyűjteményből. Sajnos a Villa dei Papiri csak korlátozottan látogatható, mivel a mai napig részben a felszín alatt van, feltárására csak 1991-ben indítottak egy új, átfogó projektet.
A másik föld alatti komplexum, mely a helyszínen szintén nem látogatható, a város színháza. Pedig ez is az első megtalált épületek egyike és a korai alagutas „ásatások” során felszínre hozott tárgyak tanúsága szerint márvány szobrászati és épületfaragványokkal igen gazdagon díszítették. A kiállításon egy régebbi, ezért kevésbé látványos makett mellett belső videófelvételek és színvonalas rekonstrukciós film kárpótolt tavalyi csalódottságomért.
Számos különleges szoborról, mozaikról, freskóról számolhatnék még be (ilyen az egyik, Ízisz kultuszt bemutató híres falkép is – bár Ízisz szentély csak Pompeiiből ismeretes) nem is beszélve a régészetileg izgalmas élelmiszermaradványokról (kenyér, füge, borsó, gabona). De lévén ez egy szubjektív beszámoló, én a Casa dei Cervi névadó szoborcsoportjait emelném ki a látnivalók közül: a két szarvast, melyeket vadászkutyák támadnak meg és kíméletlenül marcangolnak. Olyan alkotások ezek, amelyeket nem elemezni, magyarázni, datálni kell, hanem egyszerűen csodálni, mert nem lehet betelni velük.
A kiállítás hivatalos honlapja:
www.herculaneum-ausstellung.de

2006. július 2.

A Tehénparádé antik vonatkozásai?

Ma délelőtt volt szerencsém találkozni a Tehénparádé egyik résztvevőjével a Nemzeti Galéria bejáratánál:És persze mi jut eszébe egy ókorásznak egy bronzszobrot imitáló plasztiktehénről (melynek festése ráadásul azt sugallja, hogy a bronztehénke nem ma született, hanem megélt már néhány évszázadnyi környezeti hatást...)? Naná, hogy Myrón tehene!

A Kr. e. 5. századi szobrászt állítólag (Id. Plinius: Naturalis Historia 34.57) éppen e bronzszobra tette híressé -- a szobrot magát (melyet mi nem már ismerünk, sőt másolatait sem) pedig nem utolsó sorban az, hogy számtalan epigrammát ihletett (de legalábbis néhányat, melyek aztán további epigrammákat ihlettek). Az Anthologia Palatina c. epigramma-gyűjteményben például 29 ilyet találunk, egymás mellé gyűjtve (9.713-742).

És itt érkezünk el az antik "Tehénparádéhoz" (nemlétező ókori forrásaink pompé boón-ként említik). Résztvevői nem szobrok, hanem szövegek; de továbbra is tehenek, és nem csak abban a tekintetben, hogy tárgyuk Myrón tehene: a versek többségében éppen a szobor szólal meg, reflektálva saját szobor-státuszára. Az eltérő médiumok ellenére azonban a két tehénparádé működési elve nagyon hasonló: adott egy szobor (Myróné, illetve az üres plasztik), ehhez kell hozzáadnia a költőnek / festőnek egy (jó esetben) frappáns ötletet, az eredmény pedig a festett tehén, illetve az epigramma.

Végső soron az epigramma-tehenek is úgy jönnek létre, hogy a költő a saját eszközeivel rá-fest a szoborra (és a festő is egyfajta epigrammát hoz létre) -- hiszen az epi-gramma eredeti jelentésében: fel-irat, vagyis egy üres kő-, fém-, fafelület információval való ellátása, a görög graphein / gramma pedig egyszerre jelent írást és festést. Bizonyos értelemben pedig Myrón tehene (vagy akármilyen műalkotás) ugyanolyan üres, mint az újkori plasztiktehén -- akkor kap jelentést, ha a néző is hozzátesz valamit -- a saját gondolatait. (Kiállított műtárgyakat befesteni csak ebben az átvitt értelemben illik.)

Myrón tehenéről tehát annyit tudunk, köszönhetően az epigrammáknak, hogy mit mondott és gondolt; maga a szobor mint látvány ismeretlen a számunkra. De vajon mit mond(ana) a képen látható, 21. századi plasztik-bronz tehén? Illetve mit mondana egy 21. századi költő arról, hogy mit mond a tehén? Az epigrammákat a commentek között várjuk!

2006. június 30.

Futball az ókorban

Mivel az ókortudománynak, mint Nietzschétől tudjuk, mindig saját korunk megismeréséről kell szólnia, ezért most, amikor a focitól hangos a világ, különösen fontos a sportág ókori gyökereit felidéznünk. Íme a Der Neue Pauly megfelelő szócikke, magyarul elsőként az Ókorblogban:

Apopudobalia. Antik sportág, föltehetőleg az újkori labdarúgás korai formája. Részletesebb ismereteink mindazonáltal nincsenek róla. Már Achilleus Taktikos Gymnastikája (fr. 3) bizonyítja andres apopudobalontes ('futballozó férfiak') létezését Korinthosban a Kr. e. 4. század első felében. A késő hellénisztikus időkben, úgy tűnik, a sportág eljutott Rómába is; mindenesetre a De viris illustribus c. pszeudo-cicerói irat (3,2) felsorol egyes prominens apopudobalistákat. A Kr. u. 1/2. században a római légiók eljuttatták az apopudobaliát Britanniába is, ahonnan aztán a 19. században újra elterjedt. A sportágat - nyilvánvalóan kiemelkedő népszerűsége ellenére - már a korai keresztény irodalomban elítélték (vö. különösen Tertullianus, De spectaculis 31. sk.); az apopudobalia ismerete a 4. század után többé nem kimutatható.
A. PILA, in: Uő (szerk.), FS M. Sammer, 1994, 322-348 (alapvető); B. PEDES, A., Zeitschrift für Antike und Sport 4 (1995) 1-19.

M. MEI.

Jó szurkolást mindenkinek!

2006. június 29.

Cui dono lepidum novum libellum?

"Kinek ajánljam ezt a bájos-friss könyvecskét, mit csak az imént csiszoltak le horzskővel? Hát persze, hogy neked, Cornelius: mert te vagy az, aki értékelni szoktad költői szösszeneteimet, sőt már akkor is értékelted őket, amikor - az itáliaiak közül egyedül - vállalkoztál arra, hogy minden történelmi korszakot kifejts három könyvben, méghozzá, Jupiterre, alapos műgonddal elkészített fáradságos könyvekben. Ezért aztán rendelkezz ezzel a könyvecskével, bármi is ez és bármilyen; amely, ó pártfogó múzsám, hadd éljen túl legalább egy világkorszakot."

Catullus verseskönyvének első - ajánló - költeménye ez; az én hevenyészett prózafordításomban. Úgy viszonyul ez az Ókorblog is testvérbátyjához, a nyomtatott Ókor folyóirathoz, Olvasóm, mint Catullus verseskönyve barátjának, a történetíró Cornelius Neposnak átfogó történeti művéhez. Amelynek, sugallja Catullus, nemcsak megírása igényelt komoly és fáradságos felkészülést, hanem az olvasása - már csak a három papirusztekercs kigöngyölése is - is viszontagságos feladat (cartis / doctis, Iuppiter, et laboriosis). Ezzel szemben az ő versei? Ó, hát azok pusztán semmiségek... Ugyanakkor, szemtelenkedik álszemérmesen a költő, azok nem önmagukban hordják "minden idők" explikációját (omne aevum explicare), hanem önmagukat fogják a jelenlegi világkorszakon túlgöngyölíteni: legalábbis ha a múzsa is így akarja!

Egy könnyen kezelhető, rövid szösszeneteket tartalmazó tekercsnek tehát jobbak az esélyei Catullus szerint. Ha egy kicsit komolyabb regiszterre váltok, természetesen mindent visszavonok, amit az előző bekezdésben leírtam: nem gondolom ugyanis, hogy a nyomtatott Ókor írása és olvasása túlságosan fáradságos feladat lenne. Azt azonban igen, hogy az Ókorblogé még az Ókorénál is jóval egyszerűbb. Akár mediálisan (hisz nem kell lapozni, elég kattingatni néhányat), akár temporálisan (hisz cikkek helyett pusztán szösszeneteket kell írni/olvasni). Így anélkül, hogy az Ókort még véletlenül valami rossz látszatába keverném - hisz évek óta dolgozunk azon, hogy könnyen olvasható szakmai/ismeretterjesztő lap legyen belőle -, hadd ajánljam az Ókorblogot a figyelmedbe, Nyájas Olvasó. Könnyen íratja és olvastatja magát. És reményeim szerint pótolja azt a dialógust, amely eddig olyannyira hiányzott a folyóirat szerzői és olvasói között. No meg azt az aktualitást, azt a szellemi pezsgést, azt a reflexivitást, amelyet egy nyomtatott lap természete szerint nem tud biztosítani.

Reményeim szerint sorjázni fognak itt a szösszenetek: akár tudományos ötletek, akár ókortudományi újdonságok, akár rövid reflexiók könyvekről, kiállításokról, sőt netán folyóiratokról, akár az Ókorral kapcsolatöos közérdekű információk, akár fordítási problémák megvitatása: anything goes. Várom tehát az Ókorblog szerzői közé szerzőinket; s várom olvasóink/kommentálóink közé: az egész világot. De minimum a hálás utókort.